Nyaralás

2008 július 3. | Szerző: pottyos_bogre |

 

De hová is?

Az évek során szinte mindent kipróbáltunk. Mentünk messze, mentünk közel, nekem mégis a legnagyobb élmények egyike volt, mikor csak a párom ment el a gyerekekkel.:-)

 Egy hétig magam voltam itthon.

 Az első ilyen nyáron el sem hittem. Folyamatosan hallottam, hogy a lakás különböző pontjain szólítanak: Anya!

Kicsit eltérve a témától a másikféle anyázás mikor fájdalmas ordítást hallok a gyerekszobák valamelyikéből, hogy “Jaj, drága anyucim, siess, mert nagyon fáj”, én meg ledobálok mindent, ami a kezemben van éppen, rohanok hozzájuk, ők pedig mosolyogva, ám kicsit megszeppenve elmagyarázzák, hogy nem, nincs semmi baj, csak a pónik valamelyike beütötte a lábát, de nem vészes, meg fog gyógyulni, mert szerencsére pónimama gyorsabb volt mint én, és már be is kötözte a sebet.

A két kiáltás között az a különbség, hogy utóbbit visszasírom még, tudom.

Szóval a magány…az a bizonyos nyári magány…második nyáron már kívántam, és élveztem. Minden gyerekszoba minden sarkát kitakarítottam. Nem, tévedés, ez nem munka volt. ki sem bírtam volna, ha dolgoznom kell. Ez olyasmi érzés volt, mint mikor elővesszük a régi fényképeket, és rácsodálkozunk, milyenek is voltak ők nemrég.

Mosás után kivasalom a ruháikat. Nem, ez sem vasalás a szó hagyományos értelmében. Ilyenkor simogatom a ruháikat. Érzem az illatukat, ahogy a gőz belecsap az arcomba.

Rendezgetem a játékaikat, és boldog vagyok, hogy lányaimnak lehet olyan babájuk, amilyen nekem sohasem volt, a fiaimnak pedig olyan autójuk, amire az öcsém csak vágyott amikor megbeszéltük a takaró alatt, mit hoz majd nekünk a Jézuska.

Elteszem a tavalyi tankönyveket, beleolvasok a füzeteikbe, és gyönyörködök a kedves helyesírási hibákban. Megjelenik előttem a görcsös kis kezecske, amivel kanyarítják a betűket, próbálom kiolvasni a sorok közül, érdekelte-e őket, amit leírnak, vagy egészen máshol jártak közben a gondolataik.

Az ágy alól előkerül néhány dolgozat, amit év közben állítólag nem adott ki a tanár. Aztán a zokni másik fele, aminek egyik feléből már meg is csináltunk a zoknikukacot, hiszen páratlan szegényke. Ilyenkor találom meg a karácsonykor az ajándékba kapott legók apró darabjait, ami miatt addig nem lehetett összerakni a repülőt. Folytathatnám a sort, de elég annyi, hogy minden előkerül. 

Legfőképpen pedig minden helyrekerül.

Magam is. Talán ez a legfontosabb az egészben.

Aztán persze megyünk együtt is. Igen, van néhány emlékezetes nyaralásunk,kinek nincs…

Amikor Tihanyban egy szobában aludtunk, lépni sem lehetett a földre rakott matracoktól. Még két icipicink volt, éjjelre beosztottuk, melyikünk kihez kel fel. Aztán általában egyik felébresztette a másikat, az a harmadikat, meg sem álltak addig, míg mind a hatan nem csipogtak hajnali háromkor. És mi kettesben fogtuk a kicsiket kézben, a nagyobbakat meg mesével tartottuk a matracukon. De aludni, azt nem tudtunk. Illetve igen, másnap a strandon. Egy órát én aludtam, a férjem volt a cápa a vízben, aztán cseréltünk. Ő aludt, és nekem kellett megennem a többieket  De igazán együtt, igazán csak éjszakánként voltunk. Állítólag az a nyaralás. Hogy együtt van a család. De megnyugodtam, nyaraltunk. Hogy hol? Éjjel a tihanyi házban. 🙂

 

A másik egy jóval kellemesebb élmény, de a felvezetése igen iszonyatos volt, mondhatni kisebb sokkot kaptam a hírtől.

Egyik este azzal jött haza a férjem, hogy a cégen belül egy hajdúszoboszlói munkára kérték fel. Mintegy 300km-re a lakhelyünktől. Mindezt nyár elején mondta, még csak két pici gyerekünk volt. De mehetünk mi is, mondta kicsit félve a reakciómtól. Hát volt is mitől félnie…szegény. De elindultunk. Tulajdonképp egy-két hétre mentünk, amiből aztán több hónap lett. És mondhatom, a mai napig visszasírom.

Tulajdonképpen minden hogy úgy mondjam: alakult. Semmit nem terveztünk el, nem is lehetett. Egy ötcsillagos hotelben laktunk, és a férjem minden reggel elment dolgozni. Én a két kicsivel magamra maradtam. Egyik volt másfél éves, majdnem kettő, a másik 6 hónapos, a nyaralás végére kicsit több mint 8.

Egész nap sétáltunk a városban, még nem volt jogosítványom sem, buszra meg elég bonyolult lett volna felszállni. Ha jó idő volt, a strandon voltunk. Tulajdonképpen csak a program szervezése volt az én dolgom, mert a cég fizette a bébiételt, az eldobható pelenkát (ez akkor még nagy szó volt, általában csak utazáshoz használták az anyukák), és persze a vacsorákat amit mindig egy-egy hangulatos étteremben fogyasztottunk el. A hétvégék szabadok voltak, olyankor együtt volt a család. Szóval, ez esetben is nyaraltunk.

Ígérem, már csak a görögországit írom le. 🙂

Azt én szerettem volna. Férjem mondta is, minek, még hazánkat sem ismerjük. Így van, mondtam én, a legnagyobb gyerekünket se ismertük még ki, mégis jött a következő. Hát ezt nem tudta megcáfolni, úgyhogy indultunk is.

A biztonság kedvéért vittünk egy bébiszittert is, jelen esetben édesapámat. Mivel egy autóba így nem fértünk volna be, ezért kettővel mentünk. Na, ez volt az első hiba. A második, hogy halgattam a férjemre, mert nem akartam olyan lenni, hogy mindig nekem legyen igazam, pedig hát végülis nekem volt. Mert éjjel utaztunk. De hát én éjjel aludni szoktam. Nem részletezem, alig volt néhány forró helyzet ebből fakadóan. Férjem belátta, igazam volt, hazafelé nappal kell menni.

Szép szállásunk volt, csak éppen enni nem tudtunk otthon, mert az étkező egy szűk teraszon volt berendezve. Ami először tragédiának tűnik, az viszont késöbb a legjobb dolgok egyike, ezt már megfigyeltem. Szóval apukám nem szeret sem állva enni, sem több órát várni az ülőhelyre, így jobbnak látta, ha étteremben eszünk. Így nemcsak a főzést úsztam meg, de a nyafogást is arra vonatkozóan, ki mit nem szeret. Szerencsére spagetti minden étteremben volt. Így a gyerekek rosszul nem jártak, mi pedig végigkóstolhattunk mindenféle halat, és a bárányt rengeteg formában. Talán ez volt az egyetlen igazi élvezet ebben a nyaralásban.

Persze, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és egyiket sem hagynám ki ma már az életemből, de akkor, ott, szívesen cseréltem volna valami másra.

Első strandolás alkalmával ugyanis a gyerekeink berohantak a végtelennek tűnő csodaszép vízbe, de egy percen belül az összes ott zokogott a karomban, hogy most rögtön vigyem őket a Balatonba, mert ez a víz  ihatatlanul sós.  Hát így kellett megtudnom, mennyit isznak a Balaton vizéből. Végül is megállapodtunk abban, hogy nem kell fürödni, ha nem akarnak, így aztán javarészt homokoztak a parton. A legnagyobb móka az volt, hogy eltemetik egymást, csak a fejük marad kinn. Ki gondolta volna, hogy ennyi elég a boldogsághoz? Mindenesetre 10 napig nem untak rá.

A strandon egyébként csak Soma veszett el, és ő is csak egyszer, ezzel jelentősen javítottunk az átlagunkon. Máskor a férjem egyszerre négy gyereket tudott elhagyni, míg odaértek a medencéhez, de ők legalább pikk-pakk meglettek

Ezesetben viszont én már a magyar rendőrséget is felhívtam, mert a görög parti őrség nem keresi elég gyorsan. 

Úgy történt, hogy  egy polipot vetett partra a víz, és ebben gyönyörködtünk, illetve igyekeztünk visszapaterolni a vízbe. Amikor mindezzel végzetünk, már egész szép kis gyűrű alakult a látványosság körül, indultunk vissza  helyünkre. Amikor letelepedtünk, édesapám vette észre, hogy Soma nincs sehol. Akkor volt 3 éves. Őrült keresésbe kezdtünk, lábunkat teljesen kiégette a homok, mert mezítláb mentünk, úgy volt a gyorsabb. Több órai gyaloglás után végre az egyik parti őr mondta, hogy megtalálták. Újabb kilométereket gyalogoltunk, és végre megölelhettem. Teljesen elgyötörve, szomjasan harcolt az őrökkel, akik nem engedték őt tovább menni. Mint kiderült, már „gonosz” nénik is elrabolták, de onnan sikerült elmenekülnie, megszöknie. Ezt már ő mesélte el. Hát mit ne mondjak, még ma is libabőrös leszek az élménytől.

Persze nyaraltunk már normálisan is, sőt legtöbbször normálisan nyaraltunk. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Most is így tervezzük, a Tisza tónál. Kinéztük egy házat az interneten, leutaztunk, megnéztük, jobbról-balról, tetszett. Tervezgetjük, melyik nap mit csináljunk. Ötletben természetesen nincs hiány. A fiaink kajakoznak, így megígértük, kapnak egyet, amivel pótolhatják a kimaradt edzéseket. Férjemmel nézegetjük az interneten fellelhető információkat a tavi élővilágról. Kenuban körüljárva, rengeteg állatot láttunk, a madárkákat azonban szégyen, de nem ismertük. Lázasan nyomtatjuk a fotókat, hogy majd be tudjuk azonosítani őket. Visszük a bicikliket is, a tó körül kész a bicikliút. Csincsi triatlon edzései is meglesznek. Futás-bicikli egyik strandtól a másikig.:-)

Bébiszitter természetesen most is lesz velünk, ha nem is végig, így aztán nekünk is jut majd pár este kettesben. Istenem, nem is tudom…talán egy réges-régi balatoni nyár után mondtam a férjemnek, hogy most sikerült annyit csak vele lennem, ami elég volt. Ennek már vagy 18 éve…

 

.