És akkor a Bölcsek köve….

2008 július 10. | Szerző:

 Figyled őket, miben változnak napról napra, miben ügyesednek-okosodnak.


Akkor az is egy szép felfedezéssé válik, hogy kétéves kora körül minden gyermek ráébred, hogy van akarata. Valami olyasmi, amivel hatni tud rád. Ami az övé, és nem veheted el tőle. Összetörheted, de akkor is megmarad, csak valami korcs formában.


Az akaratuk tulajdonképpen a korlátaik felismerésével alakul ki.


Most várni kell valamire, most ezt nem szabad, amazt meg egyenesen muszáj. Folyton beleütköznek valamibe, amiről visszapattannak. Tehetetlenek. Ez frusztrálja őket, és amikor már nem bírják tovább, robbannak. Azaz földre vetik magukat, levegőt sem vesznek a sírás közben, míg a visszafogottabbak a kakit tartják vissza. Folytathatnám a sort, ezernyi formáját képesek alkalmazni.


Ha szeretnéd megelőzni az egyre nagyobb jeleneteket, érdemes végig gondolnod, te miként viseled a feszültségeket, a frusztrációt.


Tűröd-tűröd, aztán robbansz? Vagy a legkisebb feszültség is ordibálásra késztet? Esetleg már kialakult valamilyen mechanizmus, ami jelzi számodra, hogy stop, és ennek segítségével ura tudsz maradni végig a helyzetnek. Érzelmeidet ki tudod fejezni úgy, hogy nem bántasz meg vele másokat, de meg tudod védeni magadat?


Ha nem, akkor ne csodálkozz egy pillanatig sem a gyermeked viselkedésén. Ezeket a dolgokat mind tanulás útján alakítjuk ki magunkban. S mint minden tanulás, ez is egy életünk végéig tartó folyamat. Ezért is tértem át többes számra. Mindannyiunkat érint, mindannyiunknak nap mint nap dolgozunk kell azért, hogy megfelelő mintát adhassunk át gyermekeinknek.Mert egy kétéves kisgyermek legnagyobb részben tőlünk tanul. 


Tehát először is a magunk érzéseivel kell tisztában lennünk. A következő lépés, hogy ezeket az érzéseket adekvát formában kell közvetítenünk a környezetünk felé. Érzéseinkért nem vagyunk felelősek, de a tetteinkért igen!


Igenis jogunk van pokolian rosszul érezni magunkat a bőrünkben, de ezt rázúdítani a környezetünkre mondjuk egy tányércsapkodás formájában már nincs.


És itt visszatérnék a gyerekekre. Joga van megkívánni egy egész tábla Milkacsokit, de ennek megvásárlása már a mi döntésünk kell hogy legyen.


És akkor itt elemezzünk két helyzetet.Mind a kettőben közös, hogy ott áll a kölök  a bolt közepén, kezében a tábla csokival. Ránk néz, és szótlanul vagy nem szótlanul, de azt kéri, ezt most vegyük meg neki..


Mit teszünk?


1. Nem, azonnal tedd vissza, szó sincs róla hogy megint csokival tömd magad ebéd előtt.


2. Húúú, de finom lehet az a csoki! Én is megvenném szívesen, ha nem éppen mákos tésztát főznék ebédre!


(persze tetszőleges válaszok adhatók, nem is a konkrét válasz a lényeg)


Az első változatban mereven elzárkóztunk minden megoldástól, egész egyszerűen elvágtuk a kommunikáció fonalát. Tekintélyünket felhasználva egy korlátot állítottunk fel, jó magasan.


A második változatban megpróbáltuk elfogadni, hogy a gyermekünk szeretne valamit, feltártuk, és válalltuk előtte a saját érzéseinket is. A korlátot ugyanúgy felálítottuk, de de nem tekintélyünket, hatalmunkat vetettük latba.


Természetesen ez nem egy minden helyzetre ráhúzható megoldás váza. Sosem szabad hazudni a gyereknek. Ha azért nem akarjuk megvenni a csokit, mert pl. a fogait féltjük, akkor mondjuk neki azt. De minden esetben biztosítsuk arról, hogy a csoki megkívánása önmagában nem egy rossz dolog, joga van megkívánni.


A mindenkori helyzetek megbeszélésén túl érdemes ebben a korban olyan foglalkozásokat biztosítani a gyerekeknek, amelyekben kiélhetik, megélhetik saját alakító vágyaikat. Például a gyurmázás, homokozás ilyen tevékenységek.


Nem kell méregdrága gyurmát vásárolni, tökéletes a sólisztgyurma is, amit ételfestékkel színessé is varázsolhatunk.


De az olló használata is terápiás jellegű lehet. Persze jó minőségű, tompa hegyű ollóval is felügyelet mellett dolgozzanak. Csodálkozni fogunk, mennyire élvezik a gyerekek a vágást, azt, hogy én vagyok a papír ura, én mondom meg, merre hasadjon. Remekül levezeti az agresszió enyhébb formáit.


Engedjük firkálni, engedjük, hogy a zsírkrétát rányomja a lapra, ezekkel mind mind saját erejét teszi próbára, teljesen elfogadható formában.


Tudom még ajánlani a Gyógyító mesék című könyvet is, és egyik kedvenc meseíróm, Berg Judit: Hisztimesék című kis könyvecskéjét is.


Címkék:

Hiszti és Dac

2008 július 10. | Szerző:

 Szóval mintegy 15 évvel ezelőtt egészen más, mondhatni idilli kép élt bennem a gyermekeimről. Hogy a példánál maradjunk, a vásárlást úgy képzeltem, hogy reggeli után elindulunk, természetesen a kicsik a kezemet fogják, és a nagyok is ott jönnek mellettem.Nem rohan át senki figyelmetlenül az úttesten, nem koszolják össze a kezüket a keritésléceken, és persze a pocsolyákat is kikerülik.


A boltba érve csendesen sorban állunk, közben találós kérdésekkel szórakoztatjuk egymást. Amikor megvettük, amire szükségünk van, -és szigorúan csak azt,- akkor hazamegyünk, és a visszafelé sétánk is ugyanolyan kellemesen tellik majd, mint ahogy a boltig eljutottunk.


Nos, hogy ebből mi és hogyan valósult meg, azt azok már tudják, akiknek legalább egy gyermekük van. Akiknek meg hat, azok most vagy fejvesztve bezárják ezt a blogot, vagy mazoista módon végigolvassák szenvedéseimet.


Nos, ha utóbbi vagy, akkor gyerünk, szenvedjünk együtt!


Szóval, a reggelin valahogy túljutottunk. Egyszerű a dolog, ha volt otthon némi lekvár, vagy nutella, esetleg gabonapehely. (Csak a csokis a nyerő!) De ha ma az egészséges táplálkozás illuziójában ringatod magad, és mondjuk körözöttet készítettél, akkor a nap folytatásában extra nehézségekre számíthatsz. Nem mondhatod, hogy nem szóltam előre.


Az öltözés, készülődés ilyen esetben hosszúra nyúlhat, ugyanis a napi boldogsághormon még nem kezdett el termelődni. Teljesen természetes folyamat, ne csodálkozz!


A gondok aztán négyzetesen tódulnak majd.


 A séta a boltig nem olyan mint amilyennek tervezted. Valakinek mindig kell pisilni, valaki viszont szomjazik, közben te megígérted, hogy elmeséled a Mary Poppins-t, és nem szép dolog, hogy ez rendre elmarad.


Mindegy is, valahogy csak elevickélsz a boltba.


Ott viszon már borul a látszólagos összetartás is közötted, és a gyerekek között. Észrevétlenül megváltoznak az erővonalak.Miben mutatkozik ez meg?


Nos, míg te a lisztet pakolod a kosárba, ők csak segítenek neked a többi fontos dologban is, így kerül be néhány tábla csokoládé, meseszép pillecukor, és itt ki-ki tegye hozzá a saját kosarának tartalmát.


Hiába, itt már elvesztetted a vezető pozíciódat, Próbálhatod türelmesen elmagyarázni, hogy 4 tábla Miklacsoki kicsit sok lesz, majd ők biztosítanak róla, hogy ez nem a te gondod, hiszen milyen dolog is lenne, ha te akarnád felfalni mindet. Nekik meg, hajaj… meg se kottyan! És hihetsz a szavaiknak. Akkor azonban a pillecukrok vándoroljanak vissza a polcra. Jó.jó, egyeznek bele, de míg kipakolod a pillecukrokat, addig újabb zsákmánnyal tér vissza egyikük. És most, elérkezett az a pont, amikor diktatórikus elemeket kényszerülsz bevetni.


Aha, de őket sem olyan fából faragták, akik saját jogaikat feladva behódoljanak a szülői hatalomnak. Így aztán maradnak az ősi trükkök ellened: “Földre feküdni!”-hangzik a vezényszó, (te nem hallod…) és “Üvölteni, ahogy a torkodon kifér!” (ezt már te is hallod)



 


Remélheted, hogy nem mindegyik engedelmeskedik, és a szerényebbek csak halk zsörtölődésbe kezdenek, vagy duruzsolják a füledbe, hogy demiértnemveszedmeg….


Egy jó tanácsot fogadj el: körül ne nézz ilyenkor! Ugyanis semmi szükség nincs arra, hogy tudd, mindenki téged néz, sajnál, kritizál. Nem éppen elég neked a magad baja? Szükséged van arra, hogy szövetségest is találjanak a gyerekek??


Ebben a helyzetben már lekésted a megoldást.


Ez olyan, mint amikor odakozmált az étel. Persze, megteheted, hogy azt mondod a családnak ebédnél, hogy ez egy spéci füstölt nemzeti eledel, de attól még nem lesz finom. 


Szóval, eddig nem szabad eljutni. Mármint a hisztiig. Addig a pontig, amikor már nem vagy ura a helyzetnek.


Ugyanis a hiszti nem az, amit a gyerek produkál. A hiszti az, amikor mi vagyunk tehetetlenek. 

Címkék:

Molly 1. rész

2008 július 9. | Szerző:

 Nem is tudom, milyen évszak volt. Tél vége, vagy már tavasz eleje? Mindegy is. Egyik nap iskola után a lányaim egy fekete gombóccal érkeztek haza. Volt már ilyen, kismacskák, kiskutyák, ami éppen szembejött velük, mindig hazahozták.


Aztán pár nap, és megoldódott a dolog. Mollyra is így néztem: újabb pár napos kaland. Nyakörvén kis csontocska, rajta a neve, Molly, y-nal írva, naná! A másik oldalon egy telefonszám, a gazdié. Hívtuk is egész délután, de nem volt kapcsolható. Egyre jobban aggódtam, ezzel szemben a lányok és Soma egyre izgatottabbak lettek.Hátha nem is kell senkinek, és akkor ugye marad nálunk. Találgattuk, kié lehet, miféle lehet. Olyan otthonosan mozgott a lakásban, a kanapé és a gyerekek ágyai között, hogy biztosra vettem, lakásban tartott kutyus. De akkor miként került az utcára? Gyerekeim agytekervényei lázasan dolgoztak, megszülettek az első rémes történetek.Kidobták, ez biztos, higyjem csak el, most nekünk kutya kötelességünk megmenteni, befogadni.


Molly eközben remekül érezte magát. Hogy értette-e a róla szóló történeteket, vagy sem, ezt ugye nem tudhatjuk. Ha értette, tetszett neki, az biztos. De lehet, hogy csak a rózsaszín pónik hatottak rá, melyek éppolyan jó mókának ígérkeztek, mint a lego hadsereg.


Este aztán elvittük az állatorvosi rendelőbe is, de éppen nem volt ott senki, így onnan sem tudtunk informálódni.


Pár óra tellt így el, de a gyerekek biztosak voltak benne, hogy Molly a MI kutyánk. Ha mégsi váratlan fordulat következne be, és jelentkezne a gazdája, akkor kész a,b, és c terveik voltak a megszerzésére.


Aztán elérkezett a tragikus kimenetelú telefonhívás ideje. A gazdi volt. Éppen Szlovákiában autózott, de száguldott haza Mollyért.


Nálunk pedig a gyász köszöntött be. Sírtak. Mind, aki itthon volt. Kattogott a fényképezőgép, még egy utolsó pillanat, meg még egy, és talán még egy belefér. Luca a zuhanyzókabinba bújt, és potyogtak a könnyei.


Pokolian érzetem magam. 



A történet folytatódik. Légy türelmes! :-)

Címkék:

A Lekvár

2008 július 7. | Szerző:

 Ilyenkor arra gondolok, milyen jó volna, ha mindezt egy üvegben eltehetnénk télire. Mint egy lekvárt. S ha valaki mesélni szeretne, mikor tanulnia kellene, vagy nekem van szülői értekezlet, és képtelen vagyok otthon is lenni, meg az iskolában is, na szóval ilyen alkalmakkor csak levesszük a kamrapolcról az aktuális lekvárt, felbontjuk, és elnyalogatjuk.



 


Mint a barackot. Benne marad abban az üvegben egy darab a nyárból, a napsütésből, és az édes időből. Hogy még zamatosabb legyen, és sárgadinnyével együtt teszem el. Mikor a barack alatt már elzárnám, akkor kockázom bele a harmadannyi sárgadinnyét. Még egy rottyantás, pár evőkanál rumaroma (gyerekek miatt csak aroma) és kanalazom az üvegekbe. A hétvégén 15 kg gyümölcsből készült.

Címkék:

Nyaralás

2008 július 3. | Szerző:

 


De hová is?


Az évek során szinte mindent kipróbáltunk. Mentünk messze, mentünk közel, nekem mégis a legnagyobb élmények egyike volt, mikor csak a párom ment el a gyerekekkel.:-)


 Egy hétig magam voltam itthon.



 Az első ilyen nyáron el sem hittem. Folyamatosan hallottam, hogy a lakás különböző pontjain szólítanak: Anya!


Kicsit eltérve a témától a másikféle anyázás mikor fájdalmas ordítást hallok a gyerekszobák valamelyikéből, hogy “Jaj, drága anyucim, siess, mert nagyon fáj”, én meg ledobálok mindent, ami a kezemben van éppen, rohanok hozzájuk, ők pedig mosolyogva, ám kicsit megszeppenve elmagyarázzák, hogy nem, nincs semmi baj, csak a pónik valamelyike beütötte a lábát, de nem vészes, meg fog gyógyulni, mert szerencsére pónimama gyorsabb volt mint én, és már be is kötözte a sebet.


A két kiáltás között az a különbség, hogy utóbbit visszasírom még, tudom.


Szóval a magány…az a bizonyos nyári magány…második nyáron már kívántam, és élveztem. Minden gyerekszoba minden sarkát kitakarítottam. Nem, tévedés, ez nem munka volt. ki sem bírtam volna, ha dolgoznom kell. Ez olyasmi érzés volt, mint mikor elővesszük a régi fényképeket, és rácsodálkozunk, milyenek is voltak ők nemrég.


Mosás után kivasalom a ruháikat. Nem, ez sem vasalás a szó hagyományos értelmében. Ilyenkor simogatom a ruháikat. Érzem az illatukat, ahogy a gőz belecsap az arcomba.



Rendezgetem a játékaikat, és boldog vagyok, hogy lányaimnak lehet olyan babájuk, amilyen nekem sohasem volt, a fiaimnak pedig olyan autójuk, amire az öcsém csak vágyott amikor megbeszéltük a takaró alatt, mit hoz majd nekünk a Jézuska.


Elteszem a tavalyi tankönyveket, beleolvasok a füzeteikbe, és gyönyörködök a kedves helyesírási hibákban. Megjelenik előttem a görcsös kis kezecske, amivel kanyarítják a betűket, próbálom kiolvasni a sorok közül, érdekelte-e őket, amit leírnak, vagy egészen máshol jártak közben a gondolataik.


Az ágy alól előkerül néhány dolgozat, amit év közben állítólag nem adott ki a tanár. Aztán a zokni másik fele, aminek egyik feléből már meg is csináltunk a zoknikukacot, hiszen páratlan szegényke. Ilyenkor találom meg a karácsonykor az ajándékba kapott legók apró darabjait, ami miatt addig nem lehetett összerakni a repülőt. Folytathatnám a sort, de elég annyi, hogy minden előkerül. 


Legfőképpen pedig minden helyrekerül.


Magam is. Talán ez a legfontosabb az egészben.


Aztán persze megyünk együtt is. Igen, van néhány emlékezetes nyaralásunk,kinek nincs…



Amikor Tihanyban egy szobában aludtunk, lépni sem lehetett a földre rakott matracoktól. Még két icipicink volt, éjjelre beosztottuk, melyikünk kihez kel fel. Aztán általában egyik felébresztette a másikat, az a harmadikat, meg sem álltak addig, míg mind a hatan nem csipogtak hajnali háromkor. És mi kettesben fogtuk a kicsiket kézben, a nagyobbakat meg mesével tartottuk a matracukon. De aludni, azt nem tudtunk. Illetve igen, másnap a strandon. Egy órát én aludtam, a férjem volt a cápa a vízben, aztán cseréltünk. Ő aludt, és nekem kellett megennem a többieket  De igazán együtt, igazán csak éjszakánként voltunk. Állítólag az a nyaralás. Hogy együtt van a család. De megnyugodtam, nyaraltunk. Hogy hol? Éjjel a tihanyi házban. :-)



 



A másik egy jóval kellemesebb élmény, de a felvezetése igen iszonyatos volt, mondhatni kisebb sokkot kaptam a hírtől.


Egyik este azzal jött haza a férjem, hogy a cégen belül egy hajdúszoboszlói munkára kérték fel. Mintegy 300km-re a lakhelyünktől. Mindezt nyár elején mondta, még csak két pici gyerekünk volt. De mehetünk mi is, mondta kicsit félve a reakciómtól. Hát volt is mitől félnie…szegény. De elindultunk. Tulajdonképp egy-két hétre mentünk, amiből aztán több hónap lett. És mondhatom, a mai napig visszasírom.


Tulajdonképpen minden hogy úgy mondjam: alakult. Semmit nem terveztünk el, nem is lehetett. Egy ötcsillagos hotelben laktunk, és a férjem minden reggel elment dolgozni. Én a két kicsivel magamra maradtam. Egyik volt másfél éves, majdnem kettő, a másik 6 hónapos, a nyaralás végére kicsit több mint 8.


Egész nap sétáltunk a városban, még nem volt jogosítványom sem, buszra meg elég bonyolult lett volna felszállni. Ha jó idő volt, a strandon voltunk. Tulajdonképpen csak a program szervezése volt az én dolgom, mert a cég fizette a bébiételt, az eldobható pelenkát (ez akkor még nagy szó volt, általában csak utazáshoz használták az anyukák), és persze a vacsorákat amit mindig egy-egy hangulatos étteremben fogyasztottunk el. A hétvégék szabadok voltak, olyankor együtt volt a család. Szóval, ez esetben is nyaraltunk.


Ígérem, már csak a görögországit írom le. :-)


Azt én szerettem volna. Férjem mondta is, minek, még hazánkat sem ismerjük. Így van, mondtam én, a legnagyobb gyerekünket se ismertük még ki, mégis jött a következő. Hát ezt nem tudta megcáfolni, úgyhogy indultunk is.


A biztonság kedvéért vittünk egy bébiszittert is, jelen esetben édesapámat. Mivel egy autóba így nem fértünk volna be, ezért kettővel mentünk. Na, ez volt az első hiba. A második, hogy halgattam a férjemre, mert nem akartam olyan lenni, hogy mindig nekem legyen igazam, pedig hát végülis nekem volt. Mert éjjel utaztunk. De hát én éjjel aludni szoktam. Nem részletezem, alig volt néhány forró helyzet ebből fakadóan. Férjem belátta, igazam volt, hazafelé nappal kell menni.


Szép szállásunk volt, csak éppen enni nem tudtunk otthon, mert az étkező egy szűk teraszon volt berendezve. Ami először tragédiának tűnik, az viszont késöbb a legjobb dolgok egyike, ezt már megfigyeltem. Szóval apukám nem szeret sem állva enni, sem több órát várni az ülőhelyre, így jobbnak látta, ha étteremben eszünk. Így nemcsak a főzést úsztam meg, de a nyafogást is arra vonatkozóan, ki mit nem szeret. Szerencsére spagetti minden étteremben volt. Így a gyerekek rosszul nem jártak, mi pedig végigkóstolhattunk mindenféle halat, és a bárányt rengeteg formában. Talán ez volt az egyetlen igazi élvezet ebben a nyaralásban.


Persze, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és egyiket sem hagynám ki ma már az életemből, de akkor, ott, szívesen cseréltem volna valami másra.



Első strandolás alkalmával ugyanis a gyerekeink berohantak a végtelennek tűnő csodaszép vízbe, de egy percen belül az összes ott zokogott a karomban, hogy most rögtön vigyem őket a Balatonba, mert ez a víz  ihatatlanul sós.  Hát így kellett megtudnom, mennyit isznak a Balaton vizéből. Végül is megállapodtunk abban, hogy nem kell fürödni, ha nem akarnak, így aztán javarészt homokoztak a parton. A legnagyobb móka az volt, hogy eltemetik egymást, csak a fejük marad kinn. Ki gondolta volna, hogy ennyi elég a boldogsághoz? Mindenesetre 10 napig nem untak rá.




A strandon egyébként csak Soma veszett el, és ő is csak egyszer, ezzel jelentősen javítottunk az átlagunkon. Máskor a férjem egyszerre négy gyereket tudott elhagyni, míg odaértek a medencéhez, de ők legalább pikk-pakk meglettek


Ezesetben viszont én már a magyar rendőrséget is felhívtam, mert a görög parti őrség nem keresi elég gyorsan. 


Úgy történt, hogy  egy polipot vetett partra a víz, és ebben gyönyörködtünk, illetve igyekeztünk visszapaterolni a vízbe. Amikor mindezzel végzetünk, már egész szép kis gyűrű alakult a látványosság körül, indultunk vissza  helyünkre. Amikor letelepedtünk, édesapám vette észre, hogy Soma nincs sehol. Akkor volt 3 éves. Őrült keresésbe kezdtünk, lábunkat teljesen kiégette a homok, mert mezítláb mentünk, úgy volt a gyorsabb. Több órai gyaloglás után végre az egyik parti őr mondta, hogy megtalálták. Újabb kilométereket gyalogoltunk, és végre megölelhettem. Teljesen elgyötörve, szomjasan harcolt az őrökkel, akik nem engedték őt tovább menni. Mint kiderült, már „gonosz” nénik is elrabolták, de onnan sikerült elmenekülnie, megszöknie. Ezt már ő mesélte el. Hát mit ne mondjak, még ma is libabőrös leszek az élménytől.


Persze nyaraltunk már normálisan is, sőt legtöbbször normálisan nyaraltunk. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.


Most is így tervezzük, a Tisza tónál. Kinéztük egy házat az interneten, leutaztunk, megnéztük, jobbról-balról, tetszett. Tervezgetjük, melyik nap mit csináljunk. Ötletben természetesen nincs hiány. A fiaink kajakoznak, így megígértük, kapnak egyet, amivel pótolhatják a kimaradt edzéseket. Férjemmel nézegetjük az interneten fellelhető információkat a tavi élővilágról. Kenuban körüljárva, rengeteg állatot láttunk, a madárkákat azonban szégyen, de nem ismertük. Lázasan nyomtatjuk a fotókat, hogy majd be tudjuk azonosítani őket. Visszük a bicikliket is, a tó körül kész a bicikliút. Csincsi triatlon edzései is meglesznek. Futás-bicikli egyik strandtól a másikig.:-)


Bébiszitter természetesen most is lesz velünk, ha nem is végig, így aztán nekünk is jut majd pár este kettesben. Istenem, nem is tudom…talán egy réges-régi balatoni nyár után mondtam a férjemnek, hogy most sikerült annyit csak vele lennem, ami elég volt. Ennek már vagy 18 éve…


 


.


 


Címkék:

Ötórai tea

2008 július 2. | Szerző:

 Ilyenkor nyáron feketeribizliset, vagy mentát. Szigorúan jégbehűtve.


A ribizlibokor idén még alig termett, arra mégis gondja volt, hogy pár liter szörpöt eltehessek télire, ami persze még nyáron elfogy.


A menta viszont buján terjeszkedik, a kert különböző részein dugja ki a fejét egy-egy fodros levelű új hajtása.



Aratjuk is hetente, és készül belőle a mentás szörp, az alma, és körtedzsem. Télen a meleg pitében pedig ott lapul a nyár íze.


De most teázunk, nem? Jó-jó, csak néha jólesik csapongani. :-)


 


Aztán a szertartás életformává nőtte ki magát. Elkezdtem teás képeket, használati tárgyakat varrni.



Volt még egy-egy üres falfelület, de nem sokáig. :-)


Lassan elkészültek több részes változatban is.


Aztán annyi készült belőle, hogy már nem is számoltam. Éjszaka hímeztem, vagy hajnalban, mikor a férjem elment, a gyerekek pedig az igazak álmát aludták még. Csak varrtam, varrtam, beleszőve az összes álmomat, amit nem sikerült megálmodnom. A teát pedig azóta is szürcsölöm szorgalmasan, minden délután…alvás és álmok helyett. :-))))

Címkék:

A mai nap az enyém, stipistopi! :-)

2008 július 1. | Szerző:

Talán azért, mert érzem, ez a mai nap más lesz. 


Megérkeztek a barátok-barátnők, és én háttérbe vonulhatok. Feltéve, hogy készen áll a sárgadinnye és a vaníliafagylalt. De rutinos vagyok, ezeket a kellékeket már tegnap beszereztem. 


Ezen kívül itt hever egy pár üres flakon, amit vissza lehet váltani, és remélhetőleg tellik belőle valami olyasmire, amire én mindig sajnálom a pénzt.Ráadásul friss a reggel, biciklivel is mehetnek.


Aztán csobbannak egyet a medencében.


Ebéd kész, és máris varázsoltam egy szabad délelőttöt csak magamnak.


Ennyi idő alatt nagy fába nem vághatom a fejszémet, de néhány levendulás zsák pont elkészül.


Aztán elérkezik a délután, de addig még ráérünk kitalálni valami új mókát. :-)



 

Címkék:

A pékek lisztesek lesznek

2008 június 30. | Szerző:

 Leggyakrabban a gyerekeket, persze.


Kipakolok mindent a pultra, és élvezem, hogy versengenek a munkáért. Hiába, na a porszívózásban nem ilyen lelkesek. Pedig munka-munka, de úgy látszik, mégsem.


Ma kenyeret sütünk. Egy kiló lisztből talán éppen elég lesz. Szakácskönyvet ritkán használok, most is érzésre adagolom a hozzávalókat.


Lesz benne krumpli, attól könnyebb a tészta. Luca már pucolja, vágja, főzi. Hiába, ő már tudja mit hogyan kell.


Zsombor igazi férfi, valami testhezálló teendőre vár. Ráadásul guormand a javából, tehát ő kockázza a bacont.


Marci érzékeny lélek, pont alkalmas kovászt készíteni. Arra is úgy kell vigyázni, mint őrá.


Csincsi sértődékeny, neki fontos feladatra van szüksége. Éreznie kell, hogy rajta áll vagy bukik a siker. Majd dagaszt.


Mese amilyen apró, olyan erős, majd átveszi Csincsitől a munkát, ha kifárad a keze.


Soma semmiből sem maradhat ki, ő lesz a főkóstoló, tálkinyalóvezér, és amit akartok.


Kezdhetjük!


1kg lisztet elvegyítek az előző napi kovásszal. Sózom, fűszerezem. Kakukkfüvet, bazsalikomot szedünk a kertből. Hozzáadjuk a főtt, átnyomott két nagyobb szem krumplit, a kockára vágott, kicist megpirított bacont, esetleg fokhagymát, sózzuk, és jöhet a dagasztás.


Ez a legnagyobb boldogság az egészben. Dolgoznak az apró kezecskék, gyúrják a tésztát. A dagasztás hatalom…mi formáljuk, alakítjuk az anyagot. Olyasmi, mint mikor agyagedényt készítettek őseink. Megváltjuk a világot egy picit.


 


Minden édesanyának üzenem, hogy hihetetlenül sokat teszünk ilyenkor gyermekeink iskolai sikerességéért is. Bár ez nem látszik, sőt. Pont úgy néz ki, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz. Pedig a kicsi kezek motorikája ilyenkor fejlődik, érik meg az írásra. Erősödik, miközben a gyermekünk örül, játszik, és valami oylan dolgot tesz, amit csak a felnőttek tesznek egyébként. Dizsgráfiás kis tanítványaimmal szoktam kenyeret dagasztani, kiflit formázni. Több ez, mintha egy sor cicabetűt íratnék velük.


Több a kezügyességüknek, több a lelküknek.


Aztán itt vannak a mértékegységek. Második osztályos tananyag. Egy kg száz dkg.Ha álmodból ébresztenek, akkor is tudni kell. Nálam az ovisok már tudják, pedig sosem tanítottam nekik. Egyszerűen csak együtt sütünk-főzünk, és ez a tudás igazi tudássá válik számukra, nem pusztán tananyaggá.


Aztán a sülő kenyérillat hazahozza Apát is.


És minden kerek lesz. A világ is mint egy forró cipó.

Tündérbatyuk

2008 június 30. | Szerző:

 Mikor tele mindkét markuk a kicsekkel, csak néznek rám nagy szemekkel, hogy akkor ezt most hova is lehetne pakolni?


Erre találtuk ki a tündérek batyuját. Rózsaszín és halványlila színekben pompáznak, rengeteget lehet belőle zsinórban megvarrni. Igaz, ami igaz, ma sem unatkoztunk.. Ők szabták-vágták, tervezték, én varrtam.


Most pedig boldogan gyűjtögetnek tovább.

Címkék:

Levendulás pöttyök

2008 június 30. | Szerző:

 Vége az iskolának, vége a munkának-summázta két hete Mese, a lányom. De én, mit sem törődve mesés lelkével, egyszerűen kijavítottam a tévedést: nem, a munkának nincs vége. Nem hitt nekem.



Aztán rájöttem, jobban teszem, ha én sem hiszek magamnak, inkább előveszem a varázspálcámat. Azt-azt, a láthatatlant, mely mindannyiunk lelkében ott lapul, csak elfeledkezünk róla.


Így hát nekiláttam a muffin-sütésnek. Mese mindig segít. Most is ő reszelte az almát, sajnos csak kettő darab kellett..Én egy tálban összeszitáltam a lisztet, négy bögrényit, a zacskó sütőporral. Egy másik tálban 2 tojást, 6 kanál nádmelszos cukrot, 1 citrom héjját, 2 pohár joghurtot, 1 bögre olajat, és végül hozzákevertem Mese reszelt almáját.


Közben felébredt Csincsi is, aki leszedte a levendula virágát, és most hozott egy nagy marékkal belőle. Olyan kislányos marékra gondolok.


Hát ezt a keveréket kanalazta Luca a muffinformákba, én meg betoltam a sütőbe.



 


Míg sült a muffin, és ársztotta a konyhát a levendulaillat, addig megfőztük a teát. Vadcseresznyést, naná!


A kamrából elővettem a levendulás cukrot. Ezt egy nagy üvegben tartom. Két kg nádmelaszos cukrot beleöntök, és összekeverem egy maréknyi levendulavirággal.


A középkori Angliában ihattak ilyen ízű tejet a kisasszonyok. Legalábbis ezt meséltem a lányoknak. De ők teát kívántak, így aztán aktualizáltuk a történetet.


A reggeli majszolósra sikerült. Pont olyanra, mint mikor vége az iskolának, vége a munkának.

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!